Ha már beköszöntött és maradt a hó (most már olvad...), egy téli gyermeknapot is tartottunk a gyülekezetben a gyerekeknek, mely alkalommal ismét sokat játszodtunk, énekeltünk és kézimunkáztunk.
Sokat tűnődtem azon, hogy mit is készítsünk, ami egyszerű, minden korosztály könnyen elkészít és megoldható az itthon felhalmozódott alapanyagokból. Így esett a választás a gurigából készült hóemberre (amilyet az egyik adventi naptárba is készítettem, csak ez kicsit egyszerűbb).
Hozzávalók:
- wc papír guriga
- fehér tempera
- ragasztó
- piros apró pompon
- fekete filc
- baba zokni (amit én turkiból szereztem be)
- maradék polár anyag
Párban:
A pátratlanok :)
Sorban állás:
Mivel a gyermeknapokról soha nem hiányzik a történet sem, most is igyekeztünk egy, az évszaknak megfelelő történettel készülni. Ezt most veletek is megosztom:
Bruno
Ferrero: A két jégtömb
Volt egyszer két jégtömb. A hosszú télen
keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdő
közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást. Viszonyuk meglehetősen hűvös
volt. Néhány "jó napot", egy-két "jó estét". Semmi több.
"Jégtörésről" szó sem volt. Mind a ketten azt gondolták a másikról:
- Igazán eljöhetne hozzám! De a jégtömbök egyedül nem
tudnak elmozdulni a helyükről. Így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban
önmagukba zárkóztak.
Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt
ki:
- Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek!
Gyönyörűen süt a nap odakint!
A két jégtömb feljajdult. Kiskoruk óta tudták ,
hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra. Meglepő módon azonban, most
az egyik jégtömb azt kérdezte:
- Milyen a nap?
- Csodálatos... Maga az élet. - válaszolta
zavartan a borz.
- Csinálhatnál egy kis rést az odú tetején...
Szeretném látni a napot! - mondta a másik.
A borz nem várta meg, amíg megismétli. Fúrt egy
kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg, enyhe fénye aranysugárként hatolt be
az üregbe.
Néhány hónappal később egyszer délben, ahogy a
napfény felmelegítette a levegőt, az egyik jégtömb észrevette, hogy olvadni
kezd és kis patakká változik. Másképpen érezte magát, nem volt már többé
ugyanaz a jégtömb, ami eddig. A másik jégtömb is ugyanezt érezte. Pár nap múlva
a jégtömbökből két kis folyócska kezdett csordogálni. Ki is folytak az üregből
és nem messze onnan, csillogó kis tavat alkottak, amelyben az ég kékje tükröződött.
A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de
ezzel együtt a törékenységét és a magányt. A közös aggodalmat és
bizonytalanságot is. Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában
szükségük van egymásra.
Jött két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat
oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy puha, hosszú farkú mókus pedig
megfürdött benne.
És ebben a boldogságban ott tükröződött a két
jégtömb, akik most szívet találtak maguknak.
Olykor elég egy napsugár. Egy kedves szó. Egy
köszönés. Egy simogatás. Egy mosoly. Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy
boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek. Akkor miért nem tesszük ezt?
Jézus azt mondta, hogy szeressük egymást, de addig
amíg a szívünk jégből van és magunkba zárkózunk a mellettünk levők is csak
hűvösen megtűrnek minket.
Ha szívünkbe beengedjük a szeretetet, Jézust, apránként
‘kiolvad’ és boldogság tölti ki szívünk.
Nagyon helyesek a kis hóemberek. Ötletes megoldás. Majd kipróbálom, babazokniból nincs hiány.
VálaszTörlésA történet is kedves, tanulságos :)
Örülök, hogy tetszenek!
Törlés