Ez volt az elmúlt tanévben az egyik kedvenc témám. Most, hogy ősz van, s én nem az óvodában, hanem idehaza vagyok (a kisfiamat nevelgetem), elővettem, hogy megosszam veletek, amit ebben a témaban összegyűjtöttem - lehet valaki hasznát veszi.
A szerzőtjét most már ismerem, mert felfedte magát nekem:
A kis falevél, írta Fekete Mesi
A kis falevél egy platánfa legkisebb ágán
született kora tavasszal. Egész télen erre várt. Lehetőségként bújt meg a
nagyra nőtt fa testében. Amikor már a reggelente ébredő nap meleg sugarával,
lágyan simogatta az ébredező földet és a hó olvadásnak indult, a fa megrázta
magát, hogy a napfény segítségével előcsalogassa gyermekeit. Sokan első szóra
engedelmeskedtek. A rügy, mely bölcsőjük volt hamar kipattant és ők álmosan
nyújtózkodva néztek a világba. Öltözködni, tollászkodni kezdtek, de a kis falevél
nem mozdult. A lenge szél álmosan ringatta bölcsőjében. Egyik este fagyott. A
kislevelek, és rügyek, az első fiókák nagyon fáztak. Tél apó még egy utolsó
leheletével zúzmarával fedte be a fákat. Az első levélkék megfagyva,
élettelenül feküdtek anyjuk ölelő karjain. Az anya gyengéd csókot adott halott
gyermekeinek és a törzséhez, a földre engedte őket. Nehéz volt az elválás, de a
fának az életben maradtakra kellett gondolnia. A kislevél már örült, hogy nem
kapkodta el születését, pedig előző nap még vágyakozva figyelte testvérkéi
szépségét és erejét. Eljött azonban a nap, amikor már ő sem maradhatott a
melengető burokban. Anyja hívó szavára lassan előbújt rejtekéből. Mindez egy
gyönyörű tavaszi reggelen történt. A szellő játékosan lengette az ágakat, a nap
pedig még csak éppen a látóhatár szélén nyújtózkodott. A madarak kedves énekkel
köszöntötték az aznap születetteket. Egy rigónak nyomban megtetszett a levélke,
s mindennap meglátogatta új barátját. Sokat beszélgettek és játszottak. A rigó
megvédte a levelet az élősködőktől így nyárra gyönyörű tenyérnyi felnőtt levél
lehetett belőle. A rigó a fészkét is a levél melletti ágra rakta, hogy szükség
esetén szemmel tarthassa barátját. A levél hálás volt a törődésért és
biztonságban takarta el a bámészkodók elől a megszületett fiókákat, és óvta
őket viharok idején. Szabadidejében társainak és a szélnek segített. Árnyat
adott az alatta kiránduló és játszadozó gyermekeknek, a megfáradt vándoroknak,
és felerősítette a szelet, ha söprögetni támadt kedve szélapónak. Minden reggel
jókedvűen ébredt és megrázva üstökét, hallgatta a madarak muzsikáját, és
csodálta a napfényt, az embereket, állatokat, a természet valamennyi áldott
teremtményét. Tudta, hogy hasznosat és jót cselekszik. Lassan a fiókák
kirepültek a fészekből. Egyedül keresték a táplálékot, de persze nem mentek
messzire. Anyjuktól tanult szeretettel vették körül és óvták a falevelet.
Lassan a nap már nem melegített oly melegen. A napok rövidültek, a szél egyre
vadabban rázta meg a fákat. Beköszöntött az ősz. A természet pihenni vágyott,
és készülődött hogy álomba ringassa teremtményeit. A rigó is egyre szomorúbb
lett, mert érezte az elválás fájdalmát. A levél pompázatos, színes ruhát
öltött. Készült az utolsó bálra. Tudták, hogy most egy ideig nem találkoznak.
Egyik reggel, amikor már a éjszakánként hűvös volt az idő, de napközben még
utolsó meleg sugarait ragyogtatta a nap, elérkezett a búcsú ideje. Az emberek
öregasszonyok havának tartották azt az időt. Amikor a nap a hajnali derengésben
felnyitotta szemét, a legszebb bíbor sugarával vonta be a fát. A madarak,
köztük a rigó is a legszebb dalukat kezdték énekelni. Szél apó lágyan simította
végig a fa gallyait. Egyiket a másik után. Az anya fájó szívvel engedte útjára
gyermekeit. A levelek egymásra néztek, meghajoltak és lágy suhanással kezdték
meg földig tartó ringatózásukat. A kislevél táncolt a legszebben. Különleges
piros-sárga ruhájában ő volt a legszebb. Emlékezetessé akarta tenni utolsó
táncát, hiszen erre várt egész évben. Amikor a dal véget ért, a táncnak vége
volt, a levél a földön feküdt. A madarak elrepültek, csak a rigó sírt. Minden
délben elrepült arra de már hiába szólongatta kedves barátját. A levél akkor
már egy süncsaládot melegített egy földalatti üregben, és élvezte az új
ismeretséget. Örült, hogy ismét hasznosat és jót cselekszik, de ő is minden nap
visszagondolt barátjára. Az együtt töltött szép napokra, a ragyogó napfényre, a
szellő lágy cirógatására, a madarak énekére, a tavasz illatára, az emberekre és
a ringatózó gallyra, melyen született. Mindeközben Tél apó szép lassan
beborította a talajt és az egész világot hófehér pihetakarójával, s álomport
fújva rá, csendesen aludt a természet…
Nem az idő hosszúsága számít, hanem az
eltöltött idő hasznossága! Ne rettegj a jövőtől, ne merengj a múlt harcain,
csak szeress, higgy és tégy jót! Hogy az emberek erre emlékezhessenek… Ne
feledd! Valaminek a vége, egy új dolog kezdete lehet…
Két énekszöveg, a dalokat Gryllusz Vilmos énekeli:
Ősz szele
zümmög
Ősz szele zümmög, aluszik a nyár már,
Aluhatnál falevél, ha leszállnál.
Aluhatsz falevél, betakar a tél,
Reggel a kacagás az egekig ér.
Aluhatsz falevél, betakar a tél,
Reggel a kacagás az egekig ér.
Őszi falevél
- Hova mész falevél?
- Oda, hova visz a szél.
- Honnan jössz falevél?
- Fa ágáról hoz a szél.
- Fázol-e falevél?
- Hideg bizony ez a szél!
- Szállj tova falevél!
- Röpülök, ha fúj a szél.
Íme egy kis vers is:
Osváth Erzsébet: Útra kel
egy falevél
Fúj a szél, zúg a
szél,
Útra kel egy
falevél.
Fürgén pereg le a
fáról,
Libben-lobban
földön táncol,
Szél dalára
karikázik,
Bukfencet vet,
gurigázik.
Búcsút integet a
fának,
Felnevelő jó
anyjának.
Felszökik a szél
hátára,
S repül ki a
nagyvilágba.
Végezetül pedig, egyik kedvenc mesém:
Zelk Zoltán: Őszi mese
Egy magas fa legszélső ágán élt a kis falevél.
Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem
vidult fel.
- Miért nem hintázol velem? - kérdezte a
szellőcske. - Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel
mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.
- Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire
szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként
arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se
napsugár, se fecskék. Hová lettek? Miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy
bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülnek
benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta,
vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
Nem baj ha meghalok – gondolta - úgysem ér már
semmit az életem. De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt
mondta:
- Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta. Éppen akkor egy
kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találja ott a falevelet; máskor
már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
- Ott van a kismadár - ujjongott a falevél -
akivel beszélgetni láttál. Ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már
tudja is, merre kell utánuk menni!
Oda repültek hát hozzá. A kis madár elmondta, hogy
egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják
ezt a vidéket, s elindulnak a tengeren túlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos
napsugár ragyog.
- Menjünk utánuk könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen -
völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak,
mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki
több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta
a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. Ott
himbálózott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott,
a szellő duruzsolt.
- Most már boldog vagyok - sóhajtotta a falevél,
aztán álomba ringatta a tenger.
Legközelebb őszi mondókagyűjteményemből is írok nektek.