Egy falevél élete

Ez volt az elmúlt tanévben az egyik kedvenc témám. Most, hogy ősz van, s én nem az óvodában, hanem idehaza vagyok (a kisfiamat nevelgetem), elővettem, hogy megosszam veletek, amit ebben a témaban összegyűjtöttem - lehet valaki hasznát veszi.

A szerzőtjét most már ismerem, mert felfedte magát nekem: 
                                                               A kis falevél, írta Fekete Mesi

A kis falevél egy platánfa legkisebb ágán született kora tavasszal. Egész télen erre várt. Lehetőségként bújt meg a nagyra nőtt fa testében. Amikor már a reggelente ébredő nap meleg sugarával, lágyan simogatta az ébredező földet és a hó olvadásnak indult, a fa megrázta magát, hogy a napfény segítségével előcsalogassa gyermekeit. Sokan első szóra engedelmeskedtek. A rügy, mely bölcsőjük volt hamar kipattant és ők álmosan nyújtózkodva néztek a világba. Öltözködni, tollászkodni kezdtek, de a kis falevél nem mozdult. A lenge szél álmosan ringatta bölcsőjében. Egyik este fagyott. A kislevelek, és rügyek, az első fiókák nagyon fáztak. Tél apó még egy utolsó leheletével zúzmarával fedte be a fákat. Az első levélkék megfagyva, élettelenül feküdtek anyjuk ölelő karjain. Az anya gyengéd csókot adott halott gyermekeinek és a törzséhez, a földre engedte őket. Nehéz volt az elválás, de a fának az életben maradtakra kellett gondolnia. A kislevél már örült, hogy nem kapkodta el születését, pedig előző nap még vágyakozva figyelte testvérkéi szépségét és erejét. Eljött azonban a nap, amikor már ő sem maradhatott a melengető burokban. Anyja hívó szavára lassan előbújt rejtekéből. Mindez egy gyönyörű tavaszi reggelen történt. A szellő játékosan lengette az ágakat, a nap pedig még csak éppen a látóhatár szélén nyújtózkodott. A madarak kedves énekkel köszöntötték az aznap születetteket. Egy rigónak nyomban megtetszett a levélke, s mindennap meglátogatta új barátját. Sokat beszélgettek és játszottak. A rigó megvédte a levelet az élősködőktől így nyárra gyönyörű tenyérnyi felnőtt levél lehetett belőle. A rigó a fészkét is a levél melletti ágra rakta, hogy szükség esetén szemmel tarthassa barátját. A levél hálás volt a törődésért és biztonságban takarta el a bámészkodók elől a megszületett fiókákat, és óvta őket viharok idején. Szabadidejében társainak és a szélnek segített. Árnyat adott az alatta kiránduló és játszadozó gyermekeknek, a megfáradt vándoroknak, és felerősítette a szelet, ha söprögetni támadt kedve szélapónak. Minden reggel jókedvűen ébredt és megrázva üstökét, hallgatta a madarak muzsikáját, és csodálta a napfényt, az embereket, állatokat, a természet valamennyi áldott teremtményét. Tudta, hogy hasznosat és jót cselekszik. Lassan a fiókák kirepültek a fészekből. Egyedül keresték a táplálékot, de persze nem mentek messzire. Anyjuktól tanult szeretettel vették körül és óvták a falevelet. Lassan a nap már nem melegített oly melegen. A napok rövidültek, a szél egyre vadabban rázta meg a fákat. Beköszöntött az ősz. A természet pihenni vágyott, és készülődött hogy álomba ringassa teremtményeit. A rigó is egyre szomorúbb lett, mert érezte az elválás fájdalmát. A levél pompázatos, színes ruhát öltött. Készült az utolsó bálra. Tudták, hogy most egy ideig nem találkoznak. Egyik reggel, amikor már a éjszakánként hűvös volt az idő, de napközben még utolsó meleg sugarait ragyogtatta a nap, elérkezett a búcsú ideje. Az emberek öregasszonyok havának tartották azt az időt. Amikor a nap a hajnali derengésben felnyitotta szemét, a legszebb bíbor sugarával vonta be a fát. A madarak, köztük a rigó is a legszebb dalukat kezdték énekelni. Szél apó lágyan simította végig a fa gallyait. Egyiket a másik után. Az anya fájó szívvel engedte útjára gyermekeit. A levelek egymásra néztek, meghajoltak és lágy suhanással kezdték meg földig tartó ringatózásukat. A kislevél táncolt a legszebben. Különleges piros-sárga ruhájában ő volt a legszebb. Emlékezetessé akarta tenni utolsó táncát, hiszen erre várt egész évben. Amikor a dal véget ért, a táncnak vége volt, a levél a földön feküdt. A madarak elrepültek, csak a rigó sírt. Minden délben elrepült arra de már hiába szólongatta kedves barátját. A levél akkor már egy süncsaládot melegített egy földalatti üregben, és élvezte az új ismeretséget. Örült, hogy ismét hasznosat és jót cselekszik, de ő is minden nap visszagondolt barátjára. Az együtt töltött szép napokra, a ragyogó napfényre, a szellő lágy cirógatására, a madarak énekére, a tavasz illatára, az emberekre és a ringatózó gallyra, melyen született. Mindeközben Tél apó szép lassan beborította a talajt és az egész világot hófehér pihetakarójával, s álomport fújva rá, csendesen aludt a természet…
Nem az idő hosszúsága számít, hanem az eltöltött idő hasznossága! Ne rettegj a jövőtől, ne merengj a múlt harcain, csak szeress, higgy és tégy jót! Hogy az emberek erre emlékezhessenek… Ne feledd! Valaminek a vége, egy új dolog kezdete lehet… 

Két énekszöveg, a dalokat Gryllusz Vilmos énekeli:

Ősz szele zümmög
Ősz szele zümmög, aluszik a nyár már,
Aluhatnál falevél, ha leszállnál.
Aluhatsz falevél, betakar a tél,
Reggel a kacagás az egekig ér.
Aluhatsz falevél, betakar a tél,
Reggel a kacagás az egekig ér.

Őszi falevél

- Hova mész falevél?
- Oda, hova visz a szél.

- Honnan jössz falevél?
- Fa ágáról hoz a szél.

- Fázol-e falevél?
- Hideg bizony ez a szél!

- Szállj tova falevél!
- Röpülök, ha fúj a szél.

Íme egy kis vers is:

Osváth Erzsébet: Útra kel egy falevél

Fúj a szél, zúg a szél,

Útra kel egy falevél.

Fürgén pereg le a fáról,

Libben-lobban földön táncol,

Szél dalára karikázik,

Bukfencet vet, gurigázik.

Búcsút integet a fának,

Felnevelő jó anyjának.

Felszökik a szél hátára,

S repül ki a nagyvilágba.

Végezetül pedig, egyik kedvenc mesém:

 

            Zelk Zoltán: Őszi mese

Egy magas fa legszélső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.

- Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske. - Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!

A falevél erre sírva fakadt.

- Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek? Miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülnek benne!

A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.

Nem baj ha meghalok – gondolta - úgysem ér már semmit az életem. De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:

- Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?

De a falevél bizony nem tudta. Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találja ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.

- Ott van a kismadár - ujjongott a falevél - akivel beszélgetni láttál. Ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!

Oda repültek hát hozzá. A kis madár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak a tengeren túlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.

- Menjünk utánuk könyörgött a falevél.

A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen - völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. Ott himbálózott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.

- Most már boldog vagyok - sóhajtotta a falevél, aztán álomba ringatta a tenger. 

Legközelebb őszi mondókagyűjteményemből is írok nektek.